Pont tegnap adták le a tévében a Mátrix harmadik részét, melynek egyik kulcsjelenetében elhangzik egy kulcsmondat Mary Alice szájából, aki egyébként csak bőrével tudott új színt vinni az Orákulum figurájába.

 

"Minden, aminek kezdete van, véget is ér egyszer..."

 

Oké, túlzás lenne azt állítani, hogy ez az évszázad velője minden mondatok közt, és nekem is csak azért jutott eszembe, mert most itt szintén véget ér valami: a Tanyasiblog.

 

Reggel, amikor felkeltem még nem sejtettem, hogy így felpörögnek az események. Sajnos most leírni nincs is mind időm, mert még be kell fejeznem a pakolást és egy picit pihennék is. Hajnalban útrakelek, hogy egy kamion anyósülésén átszeljem egész Európát egészen Londonig. Végre eljött az a nap, amire már hónapok óta türelmetlenül vártam.

 

Szóval: Új élet ----> Új Blog

Folytattam a szelektálást a sok felhalmozott irat közt. Legtöbbjükkel nem voltam kegyelmes, széttépkedtem, kidobtam őket. Van az parám, hogy sosem dobok ki úgy papírt, hogy olvashatóan rajta maradjon nevem és címem együtt. Ez még egy félbetépéssel könnyen leküzdhető, de találtam egy halom régi, elavult szerződést, melyeken csak úgy hemzsegnek más személyes adataim is. Na azokat aztán nem álltam neki miszlikbe aprítani, mert 10-15 perc múltán már nagyon zavar a tépődő papír hangja. Várok inkább egy kevésbé szeles napra, amelyik alkalmas lesz tűzáldozatra.

A sok hivatalos szemét közt találtam egy "Előfutárt" is, ami egyfajta vers- és írásgyűjtemény. Nem tudom, hogy azóta még létezik-e, mert nekem a legelső szám volt meg és csak az. Sok-sok éve őrizgetem, mindössze négy versecske miatt, ami tetszett belőle. Jöjjön hát a kedvencem a négy közül, Rácz Era tollából:

 

 

Groteszk Mese

 

Arra ébredtem,
öngyilkos lettem.
Beteljesült az álom.
Végigstatisztálom,
majd leülök szépen,
s érdeklődve nézem,
ahogy elbomlok:
láb, csípő, mell, homlok.
Nos, ennyi az egész,
hisz féreg és penész dolga csak,
s hogy vastag szenny takar
- néző vagyok - , nem zavar.

 

Távol álljon tőlem, hogy úgy próbáljak tenni, mintha kurvára szakértő véleményt tudnék formálni egy filmről a lehető legnagyobb esztétikai és filmológiai körültekintéssel. Ezért most inkább csak úgy elmesélem miről is szól az i.e 10.000 című ős-baromság.

 

Kiinduló és cselekménykeltető helyszínnek képzeljünk el egy átlagos, magashegyvidéki falucskát, ahol mindenki épp egy picit töri az angolt. Ezzel el is érkeztünk a film egyik alaphibájához. Ahelyett, hogy az alkotók előkapartak volna valami félholt nyelvet, inkább ükázba adták az angolul helyesen beszélő színészeknek, hogy legyenek olyan kedvesek egy tetszés szerinti bevándorló-akcentus kíséretében összemosni különböző igeidőket. Ez remekül ment nekik, nem volt panasz senkire.

 

Képzeljük el tehát a falut, ahol boldogan éli átlagos mammutvadász-életét főhősünk, D’Leh, akit egyébként arról is könnyű felismerni, hogy egyedülálló testfelépítése van törzsi viszonylatban. Ha éppen futva megérkezett a képernyő közepére, mindig szépen rezegtek a mellizmai. Továbbá itt él az aktuális ellenhím, kit az alkotók már nevével megfosztottak tökeitől: Ka'ren. Kettejük közt pedig viszonylagos villámháritóként mindig jelen van a friss lehelletű Tic-Tac.

 

Szolídan kigyúrt hősünknek szüntelen bizonyításkényszere volt kék szeme és a faluból ál-csalárd módon lelécelő apja miatt. Nem enyhített ezen az sem, hogy a törzs sámánnője már rég kikiáltotta kiválasztottnak, ezért egy vadászat során véletlen leölt egy mammutvezérbikát egyesegyedül, ami komoly elismertség a mammuthús-rajongók körében.

 

A film azonban nem lehetne a hőssé válás eposza, ha megállna itt. Kerítsünk hát néhány egyiptomit, akiknek rabszolgaszerzés céljából a legideálisabb, ha felcaplatnak a néhányezer kilométerre levő Himalájára. Azt is lovastul. Nem én találtam ki, ez a film alapkonfliktusa. Kicsit olyan mint az Apocalypto, csak itt nem kell tudni majául.

 

Ezek a fránya lovas egyiptomiak tehát elrabolják főhősünk szívszerelmét, hogy legyen nyomós oka utánuk menni. A nyomós ok azért kell, mert az odaút roppant veszélyes. Az esőerdő például hemzseg óriásmutáns-pulykáktól, akik nem riadnak vissza a nád kettéharapásától sem, ha kajáról van szó. Ők helyettesítik szerepében azt a kardfogú tigrist, amelyiknek amúgy a film csúcsragadozójának kellene lennie, de csak arra telik tőle, hogy fuldokoljon egy gödör mélyén és megmentesse magát főhősünkkel. És itt most senki ne gondoljon egy rossz Vadak Ura klónra, mert a tigris nem szegődik társául, hanem elszalad, hogy aztán tök véletlenül pont akkor tünjön fel megint, amikor D’Leh egy egész horda sivatagi dűhös fekával néz farkasszemet. Ő lesz tehát a kardfogúval beszélő kvázivarázsló, akit muszáj követni Egyíptomba, ahol hatalmas piramisépitkezés zajlik.

 

Rabszolgák és mammutok agyarvetve hordják a piramisok köveit és építik a történelem e dicső építészeti csodáit egy lepedőbe csavart uralkodó kedvéért, akinek legfélelmetesebb fegyvere hörghurutos hangja volt. Legnagyoibb félsze pedig a jóslat leendő gyilkosáról, aki nem más, mint főhősünk, aki mammutlázadással zavart kelt, majd az egyezkedés sorsdöntő pillanatában kétszáz méterről belevág egy dárdát a "fáraóba". Jön némi felfordulás, és kábé 1 percig élvezhetünk egy vérbeli európai befejezést, ugyanis nyílvessző végez D’Leh szerelmével.

 

Sajnos pont ekkor érkezik el élete végső céljához az otthoni hegyekben vergődő sámánnő, aki a ráaggatott csontok miatt úgy zörög, akár egy kereplő. Csoda, hogy tudott egyáltalán aludni magától. Kilehelli...illetve átlehelli lelkét a meghalt lányba, aki kinyitva szemét, boldogan örül főhősünknek egy nyíllal a hátában.

 

Ezt a sok zagyvaságot pedig a mammutok stilszerű exodusa zárja Egyiptom földjéről. Gratulálok az alkotóknak.

 

 

Ha ezek után még kedved van megnézni, magadra vessél!

Ez a bejegyzés róla fog szólni, az én kis szürkedobozomról.

 

 

 

Annyira azért nem kicsi, sőt, amikor reggel megemeltem még jópár kilót nyomott. Valaha cipősdobozként kezdte, majd papírvackaim hűséges tárolójává avanzsált, most pedig papírhulladékként végzi. Kicsit fáj a szívem érte, de most, hogy hamarosan Londonba költözöm, szelektálnom kell. És változnom kicsit abban, hogy ne őrizgessek fölöslegesen mindenféle fecniket a múltból. Ezért hát a doboznak mennie kell. És vele együtt tartalma 95%-ának is, de nem könnyes a szem, mert kevés papírhulladék mondhatja el magáról, hogy mementót állítottak neki blogbejegyzés formájában.

 

Szürkedobozom tartalmát a fontossági-, alaki és tartalmi sokszínűség jellemezte. Két okból kerülhetett bele új lakó: ha az illető papírt bármilyen szempontból emléknek kiáltottam ki, vagy ha nem tudtam eldönteni, hogy vajon szükségem lesz-e rá a jövőben. Volt benne például kitöltetlen diákigazolvány-igénylő lap, minimum tíz évvel ezelőttről, vagy például a 12 évvel ezelőtti (első) internetszolgáltatóm (InterWare) részére befizetett havidíj igazolószelvényei. Jópár névjegykártya mindenféle nemzetiségű buziktól, akikkel alkalmam és kedvem adódott közelebbről megismerkedni, bár az is igaz, ha bármelyikükkel valaha újratalálkoztam, az sosem a névjegykártyának volt köszönhető. De azért mindig megőriztem őket.

 

Külön zugot tartok fönn hatalmas szívemben azoknak a leveleknek, melyekben különféle risszrossz cégek bírósági eljárással fenyegettek. Többnyire jogosan, mert tartoztam nekik, de hát nem volt pénzem fizetni basszameg. Úgyhogy küldték egy ideig a leveleket, hogy most aztán tényleg-tényleg...de bírót még azóta se láttam. Majd tanulok belőle, ha bekövetkezik. Ez amolyan magyar következetesség.

 

Természetesen volt bennem valaha tudásszomj is. Ezt bizonyítja egy levél a Gábor Dénes Főiskolától, ahová jelentkeztem, de végül sose jártam. Akkoriban az éves tandíj 70 ropi volt. A tudásszomjhoz kapcsolódik az a két elutasító levél is, melyeket a Műszaki Főiskolától kaptam, két egymást követő évben. Először 5, majd 8 ponttal maradtam le a fránya matek miatt.

 

 

- esküvői meghívó, ahová csak kísérőnek mentem

- orvosi lelet a tökéletesen működő szívemről

- fénykép az első néger pasasról, akivel sikerült szexelnem

- fizetési papír egykori szexboltos melóhelyemről, "BÉRCETLI" megnevezéssel

- szexcentrum tagsági 1998-ból

- egy terjedelmes tájékoztató a ginszeng csodálatos hatásairól

- egy levél a munkanélküli központból, ahonnan sosem kaptam egy fillért sem, mert nem volt türelmem az adminisztrációt végigjárni

- egy papírka a Lelki egyenértékűség törvényéről (hihetetlen mi szart el nem tettem)

- kitöltetlen csekk a Greenpeace részére

- egy papír melyen a lottóarchívum alapján a leggyakoribb számokat próbáltam levezetni igen vicces módon. Később a megjátszott számokkal kettes találatot értem el, úgyhogy azóta nagyon haragszom erre a szerencsejáték formára.

- kiemelt kedvencem az a meghívó, amelyik a szegedi Not caféba szól. Amikor ott jártunk, megnéztük a Szegedi Dóm oldalában az Evitát, kinek haldoklása közben mellettem ülő kedves jóbarátom egy extasy tablettát tömött magába. De szép idők is voltak....

Azért nagy huncut vagyok ám én, erre rájöttem ma. Képes voltam melegként olyanságosat cselekedni, hogy azzal megbántsak egy másik meleget meleg öntudatában. Ezt úgy közölte velem, hogy üzent nekem a Youtube-on:

 

"csá...
fi9gy csak anyit akrok mondani hogy ez a "kik azok a melegek" c. videó... eléggé felháboritó... sztem szedd le.. mrt ügy is lehet belőle... vagy valmit firkálj az elejére.. hogy csak poén céljából van ez a videó.. mert sérti az eberi jogot.. majd gondolkodj el rajta.."

 

Láthatjuk, hogy egy nagyon határozott fellépésű sorstársról van szó. Az elütésekből látszik, hogy a téma érzékenyen érinti. Ha buzizást hall, az nála kiveri a biztosítékot. A kedvencem az a rész, amikor kilátásba helyez nekem egy "Ügyet". Tartok tőle, a videó megnézésével először láthatott South Parkot, mert különben tudná, hogy ezt a részt már vagy harmincszor leadták különböző tévécsatornákon. A melegek nagy részének már a könyökén jön ki. Majd pont nálam csinálnak belőle "Ügyet".

 

Miért van az, hogy az ilyen önjelölt melegjogi-aktivisták sokszor pont azokra emlékeztetnek engem, akik eltorzult fejjel, szitkozódva megdobálták tavaly a felvonuló melegeket. Talán néha gondolkodni és érteni is kéne, nem pedig felszívni a vizet ha egy kis buzizást hallunk. Sőt, mégjobb lenne megtanulni mindenki másnál hangosabban röhögni a minket sértő vicceken. Az lenne igazán az ilyen viccek halála.

 

 

Nagyon nem szokásom politikával foglalkozni a blogon, de ezt már kifejtettem itt is. A holnap esedékes népszavazásos felhajtás mellett azonban nem tudtam szó nélkül elmenni. Mert bosszant. Az anyjuk picsáját ezeknek az öltönyös bűnözőknek ott a Parlamentben. Arra sem érdemesek, hogy egy ilyen pompázatos épület szolgáljon nekik munkahelyként. Hasztalan vannak ott, csak telefingják unalmukban az üléstermet. Jelentem, én királyságpárti vagyok. A királyt legalább fel lehet akasztani vagy guillotine alá fektetni, ha nagyon nem jól végzi dolgát.

Mert mégis hogy van az, hogy ez a szánalmas banda megengedi magának, hogy felvegye zsíros fizetését, papír nélküli költségelszámolását, aztán meg ahhoz is lusta, hogy helyettünk szakszerű döntéseket hozzon? Inkább rákényszerítik az embereket arra hogy adójukból még plussz 5 millárdért szavazgassanak olyan kérdésekben, melyeket 99 százalékuk nem ért, nem lát át.

 

Mert milyen hülye kérdés már az, hogy akarunk-e fizetni többet az orvosnál és a kórházban meg a suliban. Természetesen nem. Ez alap. Pont ilyen érzelmi kérdésekre nem lehet helyezni egy egész ország gazdaságát. Döntsék el azok, akik ezt tanulva hájasra növesztették seggüket és ne a Marika néni, akinek gondot okoz még a szavazólapon feltett kérdések értelmezése is. Mert annak ellenére, hogy mi magyarok begyűjtöttünk rekord mennyiségű Nobel díjat, egy szakember szerint átlagon felül rosszul teljesítünk szövegértésben (mármint Európán belül). Ennek tudatában igen jó móka lehet olyan népszavazást tartani, ahol az igen jelenti a nemet és a nem az igent.

A gondot nem a vizitdíjban vagy az adókban, járulékokban látom. Hanem abban, hogy nem kapnak az emberek cserébe szart sem. Csak Kóka-villát, Orbán-szőlőt, páncélozott miniszteri autókat, áremeléseket, kátyúkat és reménytelen jövőt. 18 év alatt ennyire telt ettől a politikai elitnek nevezett tolvajbandától. Szánalmas!!!

Ezért állampolgári felelősségem legteljesebb tudatában kijelentem: Én nem megyek el szavazni!

Megelégeltem az itthonülést és szerveztem magamnak egy kis kultúrális programot. Eredetileg nem annak indult. Csupán egy kis cangázást terveztem a Gödöllői dombvidékre. Gondoltam feltekerhetnék a legmagasabb pontjára, aztán lenézhetnék onnan bárkire, aki épp akkor felnéz rám.

 

De ennek a nézelődős programnak azonnal kegyelemdöfést adott a rákövetkező pillanat emlékműve. Itt most nem a Magyarországon is méltán világhíres Bonanza Banzai albumra gondolok, hanem egy másik emlékműre: a Grassalkovich- kastélyra.

 

Ami így néz ki a prospektusban:

 

És emígyen ha én képezem le fénnyel:

 

Nem tudom a fenti képet mennyire régen készíthették, mert én alig tudtam olyan helyet találni, ahol semmiféle fa nincs a kép útjában. Nem is sikerültek jól a képek.

 

Ami az odavezető utat illeti, a dombon kaptatás és a levegő után kapkodás rémlenek leginkább. Az a hosszú emelkedő igen-igen szadista, amelyik Szadán vezet át. A város is róla kapta ám a nevét. Emlékezve mindazokra, akik a település rövidke történelme során az Úr napján az emelkedőn felsétálva a templomig túl halandónak bizonyultak a feladathoz. Eredetileg egyszerűen csak Szadinak hívták, de a falugyűlés egyes résztvevői tiltakoztak a becézett forma ellen, mások pedig az egyediség zászlaja alatt hajózva arra a hasonló nevű, ázsiai településre hivatkoztak, melyet annó Kőrösi Csoma Sándor fedezett fel. A magyar utazót napokig ápolták a kedves hegyi népek az ottani emelkedő - egyébként sikeres - megtétele után.

 

Visszatérve a kastélyhoz: szerintem gagyi. A díszitések, a csillárok és a berendezés egyáltalán nem tetszett, a kert teljesen el van hanyagolva, a pálmaház pedig átalakult bolttá. Az egyetlen ami tetszett, az a fegyvergyűjtemény volt. Sajnos képet nem tudtam készíteni semmiről, mert a teremőrnénik mindenütt ott kolbászoltak. Azért a belépőre költött 750 forintot nem sajnálom.

 

Hazaérve megnéztem legújabb szenvedélyem, a Puttó nyerőszámait és látám, hogy bizony nyertem négyezer forintot. Ettől szép kerek lett a nap.

 

A véletlen az imén kisorsolta nekem a Hotel Californiát. Tudom a rádióban sokszor megy, de én sosem hallgatok rádiót, ezért ritkán hallom. Olyankor üt.

 

Mindig bevillan az az 5-6 évvel ezelőtti meleg buli az Olof Palme házban. Már hajnalodott, sokféle szer kellemes kölcsönhatása alatt álltunk. Feltámolyogtunk a felső szintre és ledobtuk magunkat az ott terpeszkedő kényelmes kanapéra egy festménnyel szemben. A zene váltott, jött a Hotel California, és ő elénekelte úgy, hogy csak csodálkozni tudtam. A festmény részletei megmozdultak, összemosódtak. A dal mintha örökké tartott volna. Én meg úgy éreztem akkor, hogy jaj de szerelmes vagyok őbelé, de nem azon a hétköznapi, testnedvcserélni vágyós módon.

Visszaértem a tanyára Pestről egy fantasztikusan eltöltött négy nap után. Feltöltődtem, feltöltöttek. Most pedig szép lassan el kezdek majd leereszteni, ahogyan azt a vidéki léttől már megszoktam. Nem tehetek róla, ez itt nagyon nem az én közegem. És ahogyan arra a vonaton elmélkedve rájöttem, ez a leeresztettség volt a bűnös, hogy megírtam azt a bizonyos alacsony hőfokos pársorost.

 

Persze hogy nem érzem a szerelmet, ha nincs itt aki táplálni tudja. És persze hogy nem érzem a sajgó hiányt, ha az vagyok, aki vagyok. Egy feledékeny szétszórtság akit szétszór a feledékenység. Hogyan is emlékeznék arra mi hiányzik, ha túl rövid ideig van benne részem. Sokszor azt sem vagyok képes felidézni mit csináltam tegnap. És ezt nem szeretem magamban. Néha mulatságos, de azért többnyire nem szeretem.

 

Úgyhogy most felveszem a harcot feledékeny Énnel, amíg még frissek az élmények, és leírom mennyire teljesnek éreztem magam a Markkal eltöltött 68 óra és 50 perc alatt. IGEN, most érzem a hiányát nagyon, s félek holnapután már nem fogom. Mint egy szélerőmű, ami a megváltozott klíma miatt, szél hiányában elbaszódik, értelmetlenné válik. Persze sokminden másra is jó, de azért mégiscsak forgásra teremtették.

 

Ilyenkor azt szokás mondani, bárcsak visszamehetnénk az időben. Én fordítva vagyok ezzel: kicsit előretekerném. Odáig, amikor mindezt folytatni fogjuk, ami olyan jól működött abban a bizonyos majdnem 69 órában. Megbeszéltük, hogy mindig őszintén kimondjuk ha valami nem jó, és ez per pillanat az, hogy nem vagyunk együtt. Úgyhogy áprilisban szedem a sátorfám és továbbállok, hogy vele élhessek. Mert szeretném megint teljesnek érezni magam...

 

A digitális erődöt olvasgattam a vonaton és utazós trance-t hallgattam hozzá. Szépen kiegészültek a fejemben. Félszemmel felpillantva megláttam a kallert felém nyomulni a sorok közt. Ilyenkor csak az egyik fülemből távolítom el a zenét, jegyet úgy is tudok kérni. Viszont ahelyett, hogy megpütykörészte volna a gépet nekem nyomtatandó egy jegyet, elkezdte inkább az óráját bámulni. Csak nem randija lesz Csomádon? Elmennek meggyet szedni a Misi-nisztával? - tanakodtam magamban. Aztán mégiscsak a tettek mezejére lépett, valamit beütött a gépbe és felémtartotta azt, meg suttogott is hozzá. De ahhoz már nem voltam eléggé megtámogatva rendelkezésre álló fülekkel, eltávolítottam hát a bal oldaliból is zenémet egy udvariatlan sóhaj kíséretében. Ekkor már hallottam a kérdést: "Háromszáz jó lesz?"

 

"Ilyen olcsón nem adom magam, még egyenruhásnak se!" - gondoltam elsőre, de persze félreértettem a helyzetet. Zsebére gondolva meg akart vesztegetni a derék MÁV-os. A négyötvenes jegyemet odaadni háromszázért swartzba. Természetesen aggódásomat fejeztem ki, hogy miért kockáztatnám 150 vacak forintért, hogy aztán a Nyugatiban a zöldmellényesek lemeszelnek. Hát kérem itt jött a képbe az óranézegetés. Ellenőrizte, hogy mire beérünk addigra a kollegák már nem lesznek ott. Ez a mágikus időpont az este nyolc óra, úgyhogy ha valaki a jövőben spórolni akar, csak nyolc után tegye, mert tényleg nem voltak ott.

 

Azért jöttem megint Pestre, hogy kicsit szétosszam magam: a péntekeste természetesen az övék, a szombat és vasárnap Marké, aki végre megint érkezik hozzám Londonból, a hétfő meg az agydokimé. Ennél kelendőbb már bajosan lehetnék. Fontosságát figyelembe véve, térjünk kicsit vissza Markhoz. Megfigyeltem magamon, hogy találkozásunk pillanatáig nyoma sincs bennem az izgatott várakozásnak, vagy távollétében a mardosó hiányérzetnek. Pedig könyvekből, mások blogjaiból és saját régi tapasztalatokból úgy tudom, hogy a szerelemmel ezeknek együtt kellene járnia. Fiatalabb koromban bizonyára hajlamosabb voltam az egészet megpakolni egy kis buzis érzelmi fröcsögéssel. Mostanra meg azt találgatom, hogy talán nem is vagyok szerelmes, vagy csak ilyen alacsony hőfokon égek?

 

Két választásunk volt: szeméttelep vagy a szemét ellep.

 

Na jó, ez így egy kicsit túlzás. Mintha átütne néhány év drámatagozat, ahol sosem jártam. Ez biztosan a magyar gyökereimnek tudható be...

 

Szóval mondta a Viking, hogy nem ártana kicsit szortírozni abból a szeméthalmazból, amit az előző lakótól örököltünk meg, mert egy lusta disznó volt. Én is majdnem az vagyok, azzal a különbséggel, hogy engem rá lehet venni kemény fizikai munkára némi kedves szóval. És ha már pakolok, akkor csak zene kell a fülembe és sosem állok le.

 

A nap úgy indult, hogy a Viking elgurult az általam megjavított cangán a muterom telkére a muterom fáit megpermetezni. A miénk ilyen összetartó família. Én pedig leküldtem reggeli gyanánt egy anyukalekváros máklepényt, ittam rá serkentőmentes gyümölcsteát, majd felvettem a jáccós pulcsimat, aminek szabad dzsuvásnak lennie. Hátramentem a kisháznak azon részébe, amit a Jékáék szimplán csak Hangárnak hívnak, csípőre tettem a kezem és ezzel a pózzal megtiszteltem a Hangár mindhárom oldalát. Emígyen tanakodtam, hogy a sok redvás gusztustalan szemét közül melyiket ragadjam meg elsőként.

 

Egyfajta népitáncot lejtettem így csípőretett kézzel vagy negyedórát, mire sikerült döntésre jutnom, hogy milyen logika szerint szelektáljam a szemetet. Vagyis hogy mi használható (talán), hogy mit eszik meg a kazán tüze, és hogy mi az, amit a szeméttelepre kell likvidálnunk. Arra a szeméttelepre, amit a Gugli műholdtérképe alapján találtunk meg:

 

 

Mint az jól látható, a szeméttelep környezetkímélő módon egy erdő kellős közepén található. Egy tábla ugyan figyelmeztet, hogy már nem szabad odavinni a szemetet, de ez nem akadályoz meg senkit. A csősz sem. Viking megalkudott vele egy ezresbe, hogy mégis lepakolhassuk szemetünket a telepre, ami amúgy kongott az ürességtől. De persze erre is megvan a magyarázat.

 

Épphogy megérkeztünk a sok limlommal, de már jöttek-vártak a hulladék-hiénák. Az első volt a koordinátor, aki szólni ugyan nem tudott egyéb okok miatt, de bátran integetett, hogy meddig faroljunk a kocsival. A másodikat nem is tudom hogy ette oda a fene. A harmadik pedig kocsival száguldott utánunk be a szeméttelepre. Elsőre kicsit olyannak tűnt a szituáció, mintha ki akarnának esetleg rabolni, de nem féltem, mert a Jékától tudom, hogy Viking régen boxolt, és amúgy is van egy olyan kiállása, hogyha ő elkezd verekedni, akkor az tuti átragad rám is.

 

Ilyesmiről szó sem volt. Segítettek kipakolni a vackainkat, melyeknek legalább 60%-a hasznos is volt számukra. Fém, ponyva, poharak, ilyesmik.

 

Pakolás közben félrebillent egy doboz, kihullott néhány diakép a földre. Az előző lakó emlékei. Ilyesmit hogy lehet veszni hagyni? Talán csak úgy ha fáj, vagy ha sosem jelentett semmit. Ezt nem tudom megérteni. Én csak akkor észlelem az időt, ha régi fényképeket nézek...amúgy időtlennek érzem magam. Azt hiszem ez inkább jó, mint rossz.

 

Kiesett még más is a szemetek közül a földre, amit rögtön zsebre vágtam. Egy régi társasjáték néhány darabja. Nem tudom ki mennyire ismeri, de nekem a Police07 nevezetű játék sok kellemes régi emléket idéz fel. Ha gondoljátok írhatok róla egy bejegyzést....de csak ha gondoljátok.

 

Második nekifutásra is csak pozitív dolgokat tudok elmondani az agydokimról. Olyan lett ő nekem, mint valami spéci spot-lámpa, ami képes odavilágítani, ahova más nem. Mert megpróbálhatok én guberálni mentális szeméttelepem vackai közt, de mintha neki jobb szeme lenne ahhoz, mi használható, vagy mit rúgtam félre gondatlanul. A kiszabott egy óra alatt csak úgy dőlt belőlem a szó. Az első alkalom után azt mondtam nincs mélyfúrás, és ezzel mekkorát tévedtem. Van, csak nem ő fúr, hanem kihozza belőlem, hogy én fúrjak le. Oda, ahol olyan dolgok vannak felhalmozva, ami nem mind az én szemetem, én csak tárolom. A pánikbetegség pedig nem más, mint a szemetesember, aki eljött üríteni.

 

Egy ideje nem vagyok valami jó bőrben, de azért lassan elhiszem, hogy másképp lesz valamikor...

 

A számítástechnika alapvetően tapasztalati tudomány. Bizonyos részeit ugyan le lehet fektetni szabályok formájában és ki lehet tenni kötve-fűzve boltok polcaira, de ez a fajta tudás többnyire nem olcsó és sok esetben nem is célravezető. A számítástechnikának egyrészről van egy megfoghatatlan oldala, mint például a meteorológiának, amikor Eduscho Szilárdhoz hasonlatosan azt mondhatjuk: 'Ez egy ritka jelenség, ilyen még sosem fordult elő ezelőtt!'. Másrészről olyan, mint az orvostudomány: minden probléma a tünetek alapján algoritmikus és módszeres, következetes visszafejtést igényel, azzal a különbséggel, hogy több hibalehetőséget enged meg. Nem hal meg senki, legfeljebb néha a lelkesedésünk. Azért kiegészítésként hozzátenném, hogy sok családban a számítógép meghibásodása a stressz-skálán egyenértékű egy hozzátartozó elvesztésével.

 

Hogyan legyünk tehát jó számítástechnikai szakemberek, hogy minél tovább elkerüljük az ilyen elvesztéses-könnyes jeleneteket?

 

A dolog pofonegyszerű: találkozni kell a problémákkal. Lehetőség szerint minél többel. Persze ezek nem amolyan 'meghívjuk őket egy teára az otthonunkba' találkozók, mert a megoldandó problémák hivatlan vendégként jönnek, többnyire a legrosszabb időzítéssel. Ezért ha összefutsz valakivel, aki ezirányú tudásával kérkedik, ne dőlj be neki, mert azt nem az iskolapadban szerezte, csak egy picit többet szívott már a gépével, mint te. Természeténél fogva egy számteches mindig mindent jobban tud, mint egy másik számteches, ezért ritka kincs az olyan közöttük, aki okoskodás nélkül meghallgatja és elraktározza más szakmabeli szívós történeteit.

 

Bár nem szeretném a Windowst valamiféle messiáshoz hasonlítani, de határozottan úgy gondolom, hogy van az a fogalom, hogy W.e. és W.u. Azaz Windows előtt és Windows után. Aki még előtte kezdte a szakmát, az másképp látja a gépet. Konkrétan látja a gépet. Őket könnyű felismerni arról, hogy valamilyen Commander klónnal kezelnek fájlt és nem Intézővel. A windows ilyen szempontból fehasználóbarát, de nem hatékony. Eltakarja az "ismerni nem fontos" részeket, hogy bárki képes lehessen számítógépet használni, de sajnos ezt úgy teszi, hogy az eltakart megtanulandó részeket újakkal helyettesíti: a saját hibáival. Ennek is szép és terjedelmes szakirodalma van már.

 

És itt bele is lehetne folyni egy újabb egész estés történetbe arról, hogy a számítástechnika az operációs rendszer tekintetében mennyire alternatív, mert ugye akinek nem kell a winfos, annak ott van a Unix, a Mac OS és még sok másik opció is. Éljen a szabadversenyes kapitalizmus: pénztárcánk és idegeink legnagyobb ellensége.

 

Elmesélek inkább egy olyan esetet, ami oprendszerfüggetlen és arról szól, hogy milyen vicces és fárasztó tud lenni, ha minden tapasztalatunk ellenére is a rossz végén állunk neki egy probléma felderítésének.

 

A dolog tegnap esett meg velem. Bekapcsoltam a vasat és elindítottam a winampot, hogy legyen zene is. De csak a bal oldali hangfal szólt. Mivel tudtam, hogy a hangerő gomb évek óta egy kicsit kontakthibás, elkezdtem csavargatni. De csak nem szólalt meg a jobb oldali. Elkeseredve vettem tudomásul, hogy a hangfalak úgylátszik eddig bírták a kiképzést: 12 évig!!! Ha úgy vesszük, kiszolgálták idejüket. Venni újat egylőre nem akarok, kössük tehát rá a gépre az iPod hangfalát, ezt a kis gömbölyded csodát. Szól ez úgy, sőt, még úgyabbul is.

 

Fogtam tehát a hangfal kábelét és rádugtam az ipodhangfalat. De basszus, ez tök halkan szól. Hangerő csutkára. Mégsem az a ludas, hanem itt is csak a baloldali hangszórócskák produkálnak. Na, gondoltam okosan, akkor a kábel lesz itt a hunyó, cseréljük meg a pirosat és a fehéret. Láss csodát, most meg a jobb oldal szól és a bal meg nem. Király! Nem kell hangfalat vennem, csak egy kábelt. De vajon hol kap az ember szombat délután, mucsaröcsögén egy ilyen kábelt?

 

Nem kell találgatni, mert elárulom: SEHOL! Újabb 100 dolláros kérdés: akkor este hogy nézem meg a Lost legújabb részét? Tegyem középre szokolrádióvá amortizálódott hangfalamat? Vagy tartsam a fülemhez, mint a focit hallgató bácsik? Inkább nézzük meg, hogy meddig ér el a fejhallgatóm, bár a hosszát elnézve nem fogok kényelmesen filmet nézni. Bedugom hátra a fejhallgatót és egyből rosszabb kedvem lesz, mert a fejhallgató is féloldalasan szól...vagyis az alaplap audiókimenetével lesz a baj, nem a kábellel. Hallottunk már ilyen sztorikat is. A szívás az, hogy nem cserélhető, csak az alaplappal együtt. Úgyhogy ezen a ponton nagyon rossz kedvem lett. Becsuktam a winampot és arra gondoltam, hátha egy kis blogolvasás felvidít. Harmadikként Gus blogját nyitottam meg, ahol ugye sok klipp van belinkelve. Csodálkozva látom, hogy Paula Abdul új klippet csinált, na lássuk milyen a nóta monoban. Elindítottam, majd kisvártatva, minden eddigi okoskodásomra rácáfolva megszólalt mindkét hangfal olyan erővel, hogy kifútta a korpát a hajszálaim közül.

 

! Tanulság: egy windows restart sosem árthat, mielőtt szervízbe rohansz gépeddel.

 

Most mondhatnám, hogy ha netán az egyik hangfalatok nem szól menjetek egyenest Gus blogjára, de az túl jó reklám lenne neki...és ilyen piszlicsáré ügyekkel amúgy se terheljük az ő blogját. Gyertek inkább az enyimére!

 

HANGFALTESZTVIDEÓ

 

 

 

 

Szeretném bemutatni harmadik unokahúgomat, Petrát, aki ma épp egyhetes. Egyelőre kétütemű a kishölgy, azaz eszik és alszik. Nem sír se többet se kevesebbet, mint egy átlagos baba. Picurkának született 2800 grammal, de erre az anyja azt szokta volt mondani, hogy majd ráér idekinn megnőni.

 

Amikor alszik, határozottan rám hasonlít.

Ez az egész énlét egy kicsit a feje tetejére állt pénteken. Épp magam voltam itt a tanyán, amikor megint jött egy pánikroham, ami szokatlan hevességének köszönhetően vízválasztónak bizonyult. Eltökéltem, hogy márpedig itt pszichomókus közbenjárására van szükség. Viszont én TB terén annyira feketelistásnak számítok, hogy a központban, ahol az ilyen listákat írják, még nem találtak eléggé sötét papírt az én nevemnek. Az egyetlen szabad opció tehát a zsebbe mélyen benyúlás maradt.

 

Azok alapján, amiket eddig filmekben láttam, és mert oly hatalmas volt a rálátásom eddig erre a szakmára, felkészültem egy igazi freudi dagonyázásra tudattalanom feneketlen mocsarában. A szennyest ki sem mostam, felkészültem hogy ott majd kiteregetem mind. Elvégre ne ezen múljon kis lelkem sikeres kikúrálása...ha már ilyen ügyesen szétkúráltam a múltban.

 

Jóhír: a hibás valószínűleg nem én vagyok. Sőt, ezúton jelentem mindenkinek - aki hozzám hasonlóan még csak filmben látott agydokit akcóban - , hogy el lehet felejteni a lelkületi mélyfúrásokat meg a furmányos kérdéseket, hogy vajon melyik kedves rokon moleszterált bennünket túl korán, amikor még egy nyamvadt ivarsejtünk sem volt.

 

Az én dokim másképp hatékony, és pont azért hittem el minden szavát, mert olyasmiket mondott, amire nem számítottam. Például külön blogot kell neki is írnom. A rohamaimról, azok kialakulási körülményeiről és hogy mit tettem az elmulasztás érdekében.

 

Az első bejegyzés így hangzik:

 

"Épp tévéztem a faterommal. Dévédén néztünk egy tudományos ismeretterjesztő filmet a föld mélyének kutatásáról. Éreztem, hogy jön a roham és elkezdtem tanakodni, hogy most akkor gyógyszer vagy nem gyógyszer, mikoris egy kínzó kérdés kibillentett rövid időre dilemmámból. A filmben elhangzott, hogy a földön létező baktériumok 70%-a lényegében a föld mélyén él, és ezek tulajdonképpen földdel táplálkoznak. Némi aggódás kíséretében lekukucskáltam a fotel karfája mellett és láttam, hogy a baktériumok még nem zabálták ki alólam az anyaföldet, ami csak egyféleképpen lehetséges: evés után földet szarnak!"

Ripley fogta magát, hívott egy mentőt és elment életet adni. Ma ilyen osztogatós hangulata van neki...

 

 

Kiegészítés 0 óra 1 perckor: most értesültem, hogy Ripley ezt a szülés dolgot is olyan pörgősen lezavarta, ahogy általában mindent: másfél óra alatt. Az új családtag pedig majd akkor kap blognevet, ha alkalmam lesz személyesen is találkozni vele. Fú, de izgi! :-)

 

 

A történtek folyománya: Ripley nem Ripley többé. Mostantól megint Jéka a neve.

Szeretnek hárman együtt csinálni dolgokat. Megugatni olyan roppantul felháborító élőlényeket, mint például egy lovasszekér. Vagy felpattanni fektükből, hogy tartsanak egy gyors őrjáratot a haciendán. De közülük többnyire csak ketten tudják, hogy az adott tevékenységet éppen miért is végzik. A legfiatalabb a legbutább, de egyben a legbuzgóbb is. Ha látja, hogy felugrás van, akkor ő az első, aki kiszalad, bár nem tudja miért. Ha valamit ugatni kell, beszáll annak ellenére, hogy nem is tudja pontosan mi az ugatás tárgya. Nincsen szó itt semmiféle bolytudatról. De egy tudatlanja mindenképpen van a kollektívának.

 

 

Nálam a 2007-es év Vonnegut jegyében telt. Elolvastam tőle az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater-t, a Hazátlan embert, a Titán szirénjeit, a Gépzongorát és a Börtöntölteléket, valamint a Börleszket, de azt már harmadszor. Ez így elég egyhangú bejegyzés maradna, ha Gus nem toldotta volna meg saját kérdéseivel az eredeti felkérést.

 

Esetemben vitán felül Orwell 1984-e volt a legnagyobb hatású könyv, amit valaha olvastam. Azon egyszerű banális okból kezdtem neki első alkalommal, hogy az a személy ajánlotta, akibe akkor épp nagyon szerelmes voltam. Fundamentalista kéjjel szoktam jómagam is ajánlgatni boldog-boldogtalannak.

 

És hogy milyen, illetve mely könyveket szeretek újra és újra elolvasni? Én nem vagyok egy filozófikus, belül boncolgatós alkat. Egy könyv kapcsoljon inkább ki, és ne kelljen minden mondatán értelmezésileg kotlanom. Az egyedi humorérzékű írókhoz nagyon húz a szívem. Ilyen például Douglas Adams is, úgyhogy toplistámba feltétlen besorolom a világ egyetlen ötrészes trilógiáját, a Galaxis Útikalauz sorozatot.

Nagyon félős kisgyerek voltam, ezért számomra nagy fegyvertény volt, hogy idővel egyre félelmetesebb filmeket tudtam úgy megnézni, hogy aztán este nem volt parázás a sötétben. Én innen eredeztetem horror szeretetemet, felültem a sárkány hátára és már nem akaródzik lejönni. Ha pedig könyv és horror, akkor természetesen Stephen King, kinek esetetében tulajdonképpen lényegtelen, hogy csoszogó zombikkal és lidércekkel operál, mert zseniális író, a karakterformálás és a hangulatteremtés mestere. Természetesen tőle is választok toplistámba: az 'Az'-t. Egy-két évente újra elő szoktam venni. Nem igazán nyári olvasmány, decemberre-januárra ajánlom inkább.

 

Toplistám harmadik darabja Emile Ajar (Romain Gary) Goncourt díjas remekműve, az 'Előttem az élet', ami nem más, mint egy gyermekszájjal viccesen elmesélt tiltakozás az antiszemitizmus és a rasszizmus ellen.

 

A péntekenként megülendő Péntek ma sajnos elmaradt, mert bébiszittelek. A feladatba éppenséggel nem halok bele, ugyanis a bébi még odabent van. Nekem azért muszáj itt szittelnem, hogy semmilyen furmányos korábbanjövés ne tudjon engem - illetve minket - faramuci helyzetbe hozni. Kábé egy hét és megint nagybácsi leszek. Fiatal korom és feszes arcbőröm ellenére harmadszor. Tiszta mázli, hogy a nagybácsiság nem az én teljesítményemen múlik, mert ha szülnöm kéne, bizonyára csak mélyaltatásban vállalnám.

 

Holnap sétálni megyünk Ripley-vel és a három kutyával. A biztonság kedvéért viszek majd forró vizet is, mert ez az első, amiért sikoltanak a filmekben,amikor valaki tárt lábas agóniába kezd. Kéznél lesz a termosz, aztán ha jönnének a fájások, akkor locsolom világba, miközben tárcsázom a száztizenvalahányat. Persze a munka oroszlánrészét Ripley-re hagyom...ő fog üvölteni.

 

Akinek pedig kétségei vannak, hogy tényleg a gólya hozza-e, az sürgősen olvassa el a 'Sehány éves kislány'-t.

 

 

Egy blog szolgálhat jegyzettömbként is. Felírok ide valamit, amit jó ha nem felejtek el, így később ha kell az infó, könnyen megtalálom. Például ott volt az az eset, amikor találtam egy remek oldalt a neten, ami szépen összefoglalta a plusszos és a minuszos írható DVD-k közti különbséget. Perszehogy landolt a kedvencekben, de engem ismerve, szerintetek hányszor vesztettem el a kedvencek mappát azóta? Tudom, a kedvencek listát is rendszeresen el kéne mentenem, de valahogy folyton elfelejtem. Úgyhogy ebből következik:

 

! A böngésző könyvjelzőit legalább hetente hasznos elmenteni.

 

Teccik látni? Ennyire felkiáltó egy jellel fogom a jövőben bevezetni - akár váratlanul is - a mindenkinek hasznos információkat. Oké, a kötelezőt letudtam, de most jöjjön az a fontos információ, amiért végülis elkezdtem szót fosni ma.

 

! Ha valamilyen okból esetleg le kell vennünk, akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy a kerékpáron a bal pedál tengelye balmenetes, a jobb pedálé jobbmenetes.

 

 

Sajnos ahol ezt a hasznos információt találtam, arról már nem tettek említést, hogy mekkora rábaszás, ha gyengék vagyunk a művelethez, ezért a bicikli összes csavaros menete rajtunk röhög olajos baritonján. Következésképp ma egy picit trónfosztjuk az értelmet:

 

! Gyúrni, gyúrni, gyúrni!